Megemlékezés halottainkról

Most a fő program minden család számára a sírkertek látogatása. Egy-egy pillanatra biztosan végiggondolja mindenki a szerettei sírjánál az elmúlás fájdalmát. Ezek a bensőséges pillanatok a meghittség, a tisztelet, és az emlékezés pillanatai.


Az idén (a családfán, az apai ágon lévő) nagyszüleim élettörténetét elevenítettem fel magamban a síremléknél. Azt, hogy az embereknek mennyi mindent ki kell bírniuk életük során.


Egy gazdag és fájdalmas életút rövid története:


18 ÉVIG HADIFOGSÁGBAN GALÍCIÁTÓL SZIBÉRIÁIG


A nagyapám 1894-ben született, de már 20. évesen 1914-ben Galíciában harcolt az osztrák - magyar hadseregben. Amikor a frontvonalba vezényelték, a negyedik napon fejlövést kapott. A lövés szerencsére nem volt halálos, de a koponyacsontot súrolva eszméletvesztést okozott, majd utána seblázzal kínlódott. A hosszas lábadozás alatt szembesült azzal, hogy hadifogoly lett.


A kórházi lábadozás után a Bajkál-tó partján lévő óriási hadifogolytáborba vitték, ahol 10 ezer embert zsúfoltak össze nagy hangárokba, ahol szalmán aludtak az osztrák, a német, és a magyar hadifoglyok. Elmondása szerint, borzalmas állapotok voltak ott. Éheztek, fáztak, nem volt lehetőség rendesen tisztálkodni, de a ruházat tisztántartására sem. Fertőző betegségek tizedelték a hadifogolytábor lakóit. A 10 ezer táborlakó közül hamarosan csak alig 4 ezren maradtak életben, lesoványodva és legyengülve.


Naponta jött az orvos, aki rugdosta a legyengült és az eszméletlen betegek lábait, hogy élnek-e még. A nagyapám is hastífuszt kapott. Már többször elvesztette az eszméletét, rendkívül leromlott állapotba került. Az egyik nap, a szokásos ellenőrzéskor az orvos a nagyapa lábait is rugdosta, amikor halk és bágyadt nyöszörgés után felnyitotta egy pillanatra a szemét. Az orvos annyit mondott oroszul, hogy: „ez még él”. Akik nem mozdultak, azokat kiemelték és egy gödörbe elásták őket. Naponta vitték el a sok mozdulatlan testet.


Amikor a hastífuszból felépült, egyik nap jött a parancsnoki utasítás, hogy Szibériába vezényelnek német, osztrák és magyar hadifoglyokat, akik értenek a mezőgazdasági és állattartási munkákhoz. Összeírták, hogy melyik fogoly mihez értett és a nagyapát is szólították, hogy készüljön, mivel ő otthon, gazdálkodó volt. Így került egy Szibériai fiatal özvegyasszony birtokára, ahol a szorgalmas munkájával gazdatiszt lett. Évek múlva egymásba szerettek és 3 gyermek született a házasságukból.


A Sztálini idők kemény világa utolérte őket is. A nagyapa már régóta tervezgette a hazatérést, de az nem volt ám olyan egyszerű dolog akkoriban.  Amikor megindult ott is a kötelező beszolgáltatás, és a birtokokat elvették, akkor már nem volt maradásuk.  Évekig tartott a hazatelepülési kérvények jóváhagyása és komoly szervezést igényelt az is, hogy minden tartománytól engedélyt kellett kérni, hogy átutazzanak rajta. Meghívó levelet kellett bemutatni, hogy egy-egy tartományban szállást kapnak egy-egy családnál, hogy útjukat folytathassák a továbbutazáshoz. Mivel a gyermekek és az anya orosz állampolgárok voltak, ez is nehezítette a hazajutást Magyarországra, mert, csak a nagyapa volt magyar.


18 év hadifogság után hazatérve, sírva borult a szülei nyakába, amikor bemutatta nekik a Szibériából hozott feleséget és a 3 gyermeket. Édesapám 7 éves volt, amikor hazatelepültek 1933-ban.


A nagymama sírt, zokogott, amikor mindenét elvették, mindent ott kellett hagyni az államnak, annak fejében, hogy Magyarországra települhessenek. Egy szatyor kenyérrel és csak a legszükségesebb személyes holmikkal indulhattak útnak, szinte földönfutóként. A nagyapát és a nagymamát soha senki sem kárpótolta, sem Szibériában, sem Magyarországon.


A nagyapa 18 éven élt hadifogságban, mire haza tudott térni, de ezek az elveszett évek nem számítottak be a nyugdíjához sem. Sőt, a TSZ tagsági nyugdíja is nagyon alacsony összegű lett. Elvették a 12 hold földjét is, azt be kellett adni a termelőszövetkezeti közösbe. A nagymama, mivel nyelvi nehézségekkel küzdött sokáig, csak a ház körül dolgozott és a 3 gyermeket nevelte, így neki még nyugdíja sem lett.


Amikor 1944-ben bevonultak hazánkba az oroszok, a nagyapa nagyot sóhajtott, és azt mondta apámnak: „Fiam, hiába menekültünk Sztálin elől, az még itt is utolért bennünket”.


A 18 év hadifogságnak egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy a nagyapa családos ember lett.


A 12 hold szikes földje miatt itthon az 50-es években „kuláknak” titulálták. A nagyapát a termelőszövetkezeti tagságba erőszakosan kényszerítették, hogy oda be kellett adni a 12 hold földbirtokát. Hiába dolgozott egész életében szorgalmasan, a családján kívül mindenét elvesztette.


A rengeteg baj ellenére is ember tudott maradni, minden körülmények között.


A példamutató emberi tartása a jövő nemzedékeiben éljen tovább!



Demeter Éva