TÉRJÜNK MÁR ÉSZHEZ!

Jó lenne, ha a hatalom is észrevenné a hétköznapi emberek gondjait és nem ellenségként tekintene a saját népére.

A legfőbb célunk a generációk összefogása lenne, mert a fiatalok és az öregek egyaránt bajban vannak már a sok negatív rendelkezéstől.    

Eltűntek a költségvetésben a magánnyugdíj pénztári pénzek, bejött a szülőtartási törvény élesre töltve. Pocsék a nagy ellátórendszerek helyzete, különösen az egészségügyé. Rohamosan fogy az ország lakossága, de nem optimálisak a feltételek ma a gyermekvállaláshoz sem. A kismamát ki lehet rúgni a munkahelyről, ha a gyermeke megszületését várja, vagy szülés után már nincs hová visszatérni, dolgozni. A fiatalok a jobb élet reményében külföldre távoznak. A 90 napos munkanélküli segélyt is felszámolnák. A segély helyett közmunka lesz. Még a mentálisan súlyos betegek részére is „speciális közmunkabért"ígérnek, ami lényegében segély, amiért napi 6 órát kellene dolgozni.

Munkaalapú társadalmat és 100%-os foglalkoztatási célt tűzött ki a kormány. A súlyos betegeknek is dolgozni kell. Ha nem bírnak, akkor az állami felelősségvállalást áthárítják a családjukra. Az alaptörvény és a szülőtartási kötelezettség az utóbbit világosan megfogalmazza. A fogyatékkal élők, az önmagukat ellátni képtelenek, vagy mások segítségére szorulók, eddig igényelhették a házi gondozók segítségét, állapotuktól függően napi 1-4 órában. A tervek szerint, már ez is a megszűnő szolgáltatások között szerepel. Sőt, a krónikus belgyógyászati osztályok megszűnése miatt, ott nem maradhat beteg. A hozzátartozók már most arról panaszkodnak, hogy az intenzív osztályról gyorsan kikerülő idős betegek, a köznyelven csak „elfekvőnek” becézett osztályokon sem maradhatnak. Onnan 1-2 hét után hazabocsájtják őket. Mindenki gondoskodjon úgy, ahogy tud a beteg családtagjáról. Fizessenek milliókat egy idősotthoni bekerülésért, és egészítsék ki az idős családtag ellátásáért a térítési díjat, ha arra nem elég a nyugdíja a papának, vagy a mamának.  

Fokozatosan idomítanak minket az egyre rosszabb kilátásaink felé. Különböző „tesztelésekkel” adagolják az emberek felé a sajtó-médián keresztül, hogy az út szélén lesznek hagyva azok, akik nem bírnak a többiek után felkapaszkodni. Ha beesnek az árokba, onnan már nincs visszaút.


http://valasz.hu/itthon/megszoritjuk-magunkat-59267/

Naponta látjuk és éljük át a sok „újdonságot", amit lenyomnak a torkunkon. A nagy ellátórendszerek kárvallottjainak tábora egyre nő. Naponta sulykolják belénk, hogy 1-2 évtizeden belül finanszírozhatatlan lesz már a nyugdíjrendszerünk is. A fiatalok mind el fognak menekülni az óriási terhek elől. A középiskolások nagy része már külföldön akarja a tanulmányait folytatni. Ha ott gyorsan beilleszkednek, ha látják az élet-színvonalbeli különbséget, a nagyobb szabadságot, már nem fognak hazatérni, csak látogatóba. Ha itt járulékfizető nem marad, vagy alig marad, már nyugdíjunk sem lesz.

Lesz, ami lesz, vagy kötelező lesz az öngondoskodás? Miből tegyünk félre? Hamarosan 3 millió nyugdíjasunk lesz pár éven belül. Ki fog róluk gondoskodni? Ma még, csak azzal a problémával szembesülünk, hogy a fiatalokat „elveszítjük", ha külföldre mennek. Viszont, hamarosan azzal is szembesülhetünk, hogy az itthon maradt nyugdíjasokat is elvesztjük. Nincs már társadalombiztosítási garancia 2012. január 1.-től, se egészségügyre, se nyugdíjra. Miért hagyjuk, hogy így legyen? Az ellenzéki pártok belső bomlását és az ország lakóinak cserbenhagyását tapasztaljuk. Az ellenzéki pártok „saját megújulásukért vergődnek", az új pártoknak pedig nehéz az emberek bizalmába férkőzni. A civil szervezetek sem bírnak megerősödni, mert az emberek többsége apátiába zuhant, vagy ellenségeskedők vernék szét a civilek változásra buzdító kezdeményezéseit.

Mi lesz így velünk? Hová visz ez az út? Egyenesen a vesztőhelyre? Térjünk már észhez! Még nem veszíthetünk!